Ma délután fogorvoshoz megyek. Előtte ügyeket intézek, találkozóim vannak, utána, este dolgozom. A fogorvosnál tett látogatás a napi rutin része, az egyik program a sok közül. Fél éve elképzelhetetlennek tartottam volna ezt – mióta az eszemet tudom, nagyon félek a fogászati kezelésektől.
A kötelező iskolai fogászati viziteket igyekeztem felmentéssel megúszni, annak ellenére, hogy talán egy eséstől eltekintve nem emlékszem olyan traumatikus eseményre, ami fokozott félelmem alapját jelenthetné. Ha tudtam, hogy iskolai fogászati kezelés várható a közeljövőben, napokig rettegtem előtte. Ennek fényében nem meglepő, hogy felnőtt koromra a fogaim meglehetősen rossz állapotban voltak, főképp életkoromhoz viszonyítva. Gyakorlatilag alig emlékszem olyan időszakra, amikor azt mondhattam volna, hogy rendben vannak a fogaim – ez tehát egy olyan teher volt, amit nagyon régóta cipeltem magammal, magamban.
A rossz fogak azonban nem csupán egészségügyileg jelentettek problémát: erős szégyenérzet és bűntudat kapcsolódott hozzájuk, mely az életem minden területére, a személyes és a szakmai szférára is erősen kihatott, az egyébként sem nagyon pozitív ön- és testképemet pedig még inkább negatív irányba befolyásolta.
Felnőtt korban a félelem kimondása és megélése a társadalmi normával ellentétesnek tűnhet – a félelmet bevallani és megélni nem praktikus, nem ildomos, hiszen az ember így sebezhetőnek tűnik, ami a meglehetősen kompetitív világban hendikepnek számíthat. Meggyőződésem, hogy a félelem artikulálásának mellőzése és a félelem megélésének elfojtása, a félelem tárgyának tabusítása a félelmet fóbiává növelheti, és még inkább megnehezíti legyőzését.
Úgy alakult, hogy bővelkedem a fóbiákban: a fogorvos mellett a kutyáktól és a repüléstől tartok igazán. A repülést azonban sikerült nemrégiben valamennyire legyőznöm, a munkám révén egy közel egynapos, többszöri átszállásos utazásra került sor. Amikor a repülő felszállt Budapesten, azt gondoltam, hogy kizárt, hogy ki fogom bírni a közel egynapos utazást. Mégis, a szorongás ellenére valamennyire sikerült felülkerekedni a félelmeken, amiben az utaskísérők támogató, empatikus attitűdjének óriási szerepe volt. Egyedül nem megy, jobb, ha belátjuk. Segítséget kérni nem szégyen, a Haris Fogászatban pedig minden segítséget megadnak ahhoz, hogy a fogászati kezelés folyamán, amikor az ember kiszolgáltatottnak és védtelennek érezné magát, mégis ellazuljon.
A Haris Fogászat már a weboldala alapján meggyőzött: a hitvallásuk, az alkalmazott módszereik és a rendelő támogató légköre rögtön nagyon szimpatikusnak tűnt – mégis, sajnos, minden racionális megfontolás ellenére a végsőkig halogattam a kezelés elkezdését. Amikor azonban halaszthatatlanná vált a problémák orvoslása, nem dönthettem volna jobban annál, mint hogy a Haris Fogászatot és Papp Hubát választottam. Tettem ezt alapvetően azért, mert itt lehetőségem nyílt arra, hogy kipróbáljam a hipnózisban való kezelést. Fontolgattam az altatásos módszert is, de örülök, hogy nem emellett döntöttem, hiszem az altatás megviseli a szervezetet és több kockázati tényezővel jár, a szorongást nem oldja fel.
Számos kezelésen vagyok már túl, kezdetben valóban hipnózisban kezelt Huba, ma már azonban hipnózis nélkül sem szorongok a kezelések előtt vagy alatt. Még emlékszem arra, amikor az első kezelés előtt izzadó tenyérrel, rettegve ültem a váróban – bár üres marketingszövegnek tűnik, a kezdeti szorongás majdnem teljesen megszűnt, nyugodtan tudok olvasni addig, amíg sorra nem kerülök.
A hipnózisban való kezelés nemcsak engem nyugtat meg: bizonyos vagyok abban, hogy a fogorvost is ráhangolja a kezelésre és a páciensére. A hipnózis számomra a mély relaxációhoz vagy az autogén tréninghez hasonlatos állapot: tudatában vagyok a testemnek és a szituációnak, amiben vagyok, mégis, valamennyire függetlenítem magam a fizikai körülményektől. A pulzusom és a légzésem lelassul, gondolatban utazom.
A Haris Fogászat nem véletlenül népszerű hely. Sok a kliens, Hubát mégsem láttam feszültnek sosem, a kezelés így lehet nyugodt tempóban zajló, konszenzuson alapuló folyamat. Huba mellett az asszisztensek és a rendelő többi munkatársa is köszönetet érdemel, a kiegyensúlyozottság pedig átragad a páciensekre is. Külön köszönöm Évának és Gabinak, hogy megértően viszonyulnak a szorongásomhoz :-)
S hogy milyen az élet egészséges fogakkal? Csupa lelkes közhelyeket tudok csak leírni: végre önkorlátozás nélkül tudok nevetni a vicceken, nem rettegve nézem vissza a rólam készült fotókat, hezitálás nélkül vásárolok rúzst a drogériában és lelkiismeret-furdalás nélkül csókolózom a szerelmemmel. S ha ez még mindig nem lenne elég meggyőző, a fogorvostól való félelem legyőzése emlékeztet arra, hogy a fóbiák nagy része saját elménkben gyökerezik, és – sokszor egy szakemberrel való bizalmas kapcsolaton alapuló közös erőfeszítéssel legyőzhető. Ez a tudat erőt ad ahhoz, hogy más típusú félelmeimen is úrrá legyek.