Vannak események, amelyek a mindennapos rutinból kiemelkednek és maradandóan beleivódnak az emlékezetünkbe. Ilyen Áron története. Még nem volt 4 éves, mikor a fájós fogával ügyeletre vitték, ahol minden előkészítés nélkül belefúrtak a fogába. A kisfiú sokkja és traumája nemcsak a pillanatnak szólt, hanem kiszámíthatatlan időre meghatározta a fogászathoz való (v)iszonyát.
Ilyen előzmények után került a Haris Fogászatba. Nálunk is volt egy pár eredménytelen "kör", közel egy fél év alatt többen is próbálkoztunk őt, pontosabban a félelmét megszelídíteni. Eredménytelenül.
Sajnos eljött egy olyan probléma, amihez ki kellett Áronnak nyitnia a száját. Bőségesen rászántuk az időt, hogy eredményre jussunk, hogy erőszakmentesen megvizsgálhassuk a kisfiú fogát. Arra azért nem gondoltunk, hogy több mint három óra is eltelik, míg eredményre jutunk. (Az első másfél órában csak Áronnal foglalkoztunk, a következő félidőben már voltak kisebb-nagyobb pihenések, hogy a feltorlódott betegeket is ellássuk.) Az édesanya maximális támogatását élvezve, minden tudományunkat bevetettük: használtunk "félelem illantó cseppeket" (=Hypericum auro cultum), próbálkoztunk meseterápiával, bevetettük a "bátorság golyókat" (lásd a képen a rózsakvarc golyókat).
Egy nagy játék volt az egész, aminek a végén mindannyian nyertünk! Áronnak sikerült legyőznie a félelmét, és ki tudta nyitni úgy a száját, hogy nem kapta el a fejét, hogy egy gömbtömővel (!) hozzáérjünk és megnyomjuk rajta a "bátorság gombot". Mi megélhettük kreativitásunk végtelenségét, gazdagabbak lettünk egy nem mindennapi tapasztalattal, amit a későbbiekben felhasználhatunk, hogy a jövendőbeli "Áronoknak" tán nem kell ennyit várniuk egy fogérintésre.
ui. Pár nappal később hozta az édesanya a képen látható finomságokat. A bonbonokat jól beosztjuk, hogy a türelemből a jövőben se legyen hiány minálunk.
