Megszégyenített gyermekek, szeretettől rettegő, mazochista felnőttek, és a meg nem élt pillanat: Feldmár András legutóbbi előadásán újra ébresztőt fújt.
„Ha én nem állok ki magamért, akkor ki fog értem kiállni? Ha én csak magamért fáradozom és állok ki, akkor mit érek én? És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?”
Feldmár András az ókorban élt talmud mester, Hillél által megfogalmazott három kérdésére építette legutóbbi előadását, melyet Most vagy soha! címmel hirdettek meg. A terem zsúfolásig telt, ezerötszáz ember volt kíváncsi a kétestés előadására, ahol a megfoghatatlan idő, a félelmetes szeretet és az életet felemésztő szégyen került a kíméletlen őszinteségű terapeuta virtuális analízisének középpontjába.
Ki lehet értem, ha én nem vagyok magamért?
Feldmár egy fájó igazsággal indít: soha senki nem tudja, hogy mit érzel, ha én hozzád érek, nem fogom tudni, hogy közben te mit érzel. Egyedül vagyunk. Csakis a magunk élményeit tudhatjuk. Te mesélhetsz a saját élményedről, de én soha nem fogom érteni. Én magam lehetek az egyetlen, akit belülről ismerek. Komolyan kell hát vennem saját magamat.
Gyerekként az ember még tudja, mi jó neki, mi nem, mit akar, mit nem… Aztán idővel, a különböző társadalmi hatások, a szülők, később a tanárok fosztják meg ettől a képességétől.
– Meleg van itt! – mondja a gyerek.
– Hülye vagy? Itt nincs meleg – vág vissza a szülő.
Elég a legegyszerűbb mondat, és a gyermek elszégyelli magát, mindenható szüleinek elhiszi, hogy nincs is meleg, és tényleg hülye – és szépen elkezdi elveszíteni a kapcsolatát a valósággal. A gyerek megtanulja nem elmondani, hogy mit szeretne, elkezd hazudni, hogy megvédje magát. Azért hazudik, mert azt tanulja, hogy saját igazsága nem elég jó. Azt mondja, amit a környezete, a szülei hallani akarnak. Miért tesz ilyet? Azért, mert egy gyermek számára fájdalmas a felismerés, hogy a szülei nem a barátai. Nem is akar tudomást venni erről, a szülő védelmében inkább elhiszi, hogy ő a rossz. Ha elfogadná, hogy a szülei nem veszik komolyan, azzal szülei ellenségekké válnának. De a gyerek nem akar szembesülni azzal, hogy a szülei nem a barátai, inkább elfedi azt, ami nyilvánvaló.
Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az az ő saját vágya?
Ha én csak magamért fáradozom és magamért állok ki, akkor mit érek én?
Hillél második kérdése arra világít rá, hogy emberi kapcsolatainkban mi magunk hol foglalunk helyet, a ranglétra hányadik fokára helyezzük saját személyünket? Előbb magunkra kell vigyáznunk, utána másokra! A sorrend fontos, előbb én, utána a többiek. Ha a sorrend megfordul, az ember soha nem talál rá a boldogságra. Hamupipőke például nem tudta beteljesíteni vágyait, kellett neki egy tündér (terapeuta), aki azt mondja: Menj és táncolj! Dögöljenek meg a randa nővéreid!
Feldmár: „Ha nem most, akkor mikor?”Fontos, hogy a másik segítését ne keverjük össze az önfeláldozással; attól ugyanis, hogy az ember jó önmagához, azt teszi, ami a saját vágya, még marad energiája, hogy a másikat támogassa, segítse. Nem kötelező feláldozni az életünket, de így tenni könnyebb. Milyen gyakran hangzik el emberek szájából a mondta: Én azért vagyok itt, hogy a vágyaidat beteljesítsem! – Ez nem más, mint színtiszta önfeláldozás, sőt mazochizmus. Kinek jó ez? Mit érünk azzal, ha halálunk után azt mondják rólunk, milyen jó ember volt szegény.
Mire jó, ha feláldozzuk magunkat?
Semmire!
Felelőtlen az, aki nem vigyáz magára.
Aki nem így él, az fél!
Ha nem most, akkor mikor?
Az ember azt hiszi, hogy ráér. De mi van, ha két perc múlva meghalunk? Márpedig a halál bármikor utolérhet. Miért olyan nehéz hát élni? Jól élni? Önmagunkkal jóban lenni? Mert félünk. Az ember éppen olyan mélyen fél az élettől és a szeretettől, mint a haláltól. Legtöbben attól rettegnek, hogy elfogadják; szeretik őket. A szeretetben ugyanis nincs kontroll. Ha egyszer átadjuk magunkat neki, onnantól minden attól függ, hogy a másik szeret-e:
– Még szeretsz?
– Igen!
– Még mindig szeretsz?
– Igen!
– És most? Most is szeretsz?
Ha szeretve vagyunk, rettegünk attól, ha már nem szeretnek. Ez egy függőségi állapot, a függés azonban nem negatív. Elvégre függünk a levegőtől, a víztől is. Függeni nem tragikus. A szeretettől sokszor azért is rettegünk, mert a Szeretlek! mögött gyakran érezzük, valamit akarnak tőlünk. A feltétel nélküli szeretet önzetlen, ha szeretlek, akkor adni akarok, azt akarom, hogy neked jó legyen, ezért cserébe nem várok semmit.
De nemcsak ettől félünk, félünk kimondani, mit akarunk valójában, félünk, hogy akkor már nem fognak szeretni. Nem lesz többé szükség ránk. Óriási különbség van aközött, hogy szeretetből vagy félelemből csinálok-e valamit. A szeretet nem bántja a másikat, a szeretet békén hagy, a szeretet nem vágy, a szeretet nem vágyik semmire, a szeretet önkéntes rabszolgaság…
Mindent időben kell tenni, s ez embertelen…
Férfinak és nőnek más és más a ritmusa, míg az egyik gyors, addig a másik lassúbb ütem szerint él. Míg az egyik lassan andalog, a másik gyorsabb iramban szereti a sétát. Ahhoz, hogy a párok egymásra hangolódjanak, egyiküknek „fel kell áldoznia” saját tempóját – vagy begyorsít, vagy lelassul. Persze ott van még a kompromisszum is, amikor mindkét fél picit „beáldozza” természetes és kényelmes ritmusát, kompromisszumot köt, hogy a másikhoz közelíthessen – de ebben az esetben is elárulja önmagát. A szexben sincs ez másképp, a felek gyakran egymás szemére vetik, hogy a másik nem kezdeményez; pedig lehet, hogy kezdeményezne, csak épp a gyorsabb tempójú ember nem tudja kivárni, az ő gyorsasága a másik kezdeményezésének gátja. Túl lassú!
„Andris okos, de kicsit lassú!”
A kis Feldmár András ellenőrzőjébe évről évre mindig ez a jellemzés került, ami miatt rosszul kellett éreznie magát. Az ő lassú tempója nem felelt meg a „normális” gyerekkel szemben támasztott követelményeknek, s bár eltelt azóta jó pár évtized, a kis Andrisból pedig őszbe hajló terapeuta lett, a gyerekeket azóta is bántják. Bántják őket azzal, hogy azt mondják rájuk, túl lassúak, netán hiperaktívak. Ez pont olyan, mintha azt mondanánk, hogy a fikusz túl zöld. Szégyellje magát a fikusz, meg az a kisgyerek is, akinek nem megy rajtszóra a pisi visszatartása.
Gondoljunk csak bele, mit érezhet az a gyermek, akinek azt mondja az édesanyja, hogy mostantól fogva nem szabad bepisilnie. Mit reagálhat erre egy kis ember? Lehet, ha az anyja nem erőlteti, pár hét múlva elhagyható lesz a pelus, de mégsem válaszolhatja azt; „Anya, ne kérj ilyet! Adj még 6 hónapot, lehet, hogy akkor meg tudom tenni!” Egy gyerek, akit sürgetnek, elszégyelli magát. Azt hiszi, aki őt sürgeti, tudja, hogy mi a tuti. A gyerek nem tudja megvédeni magát. Nem tudja azt mondani: „Menj a francba!”
Ha nincs szégyen, nem lesz beteg a lélek
Minden elmebetegség onnan származik, hogy az embert bántották; akiket nem bántottak, azok nem szenvednek. A legfájdalmasabb élmény: a szégyen. Olyan ez, mintha izzó vassal égetnék a bőrünket. Ha egy kisgyereket megszégyenítenek, isten tudja csak, hogy mit és kit fog elkerülni azért, hogy azt soha többé ne kelljen átélnie. Akit például megszégyenít a zenetanára – a kis Feldmártól azt kérte a zenetanára, hogy a kórusban csak némán tátogjon –, az soha többé nem fog énekelni. Mekkora vétek ez, hiszen mindent meg lehet tanulni, sok gyakorlással a legnagyobb botfülű is képes megtanulni énekelni vagy épp megkeresni az egyenletben az ismeretlen x-et.
Amikor Feldmár matematikából korrepetált gyerekeket, megfigyelte, hogy a matekkorrepetálásra kárhoztatott gyerekeknek nem is felzárkóztató órára, hanem terapeutára lett volna szükségük – a gyerekek ugyanis nem a matektól, hanem a szégyentől rettegtek, hogy nem tudják megoldani a feladatokat és megszégyenülnek. A gyerekeknek nem kell más, mint bátorítás, erősíteni kell bennük a hitet; képesek megcsinálni. Meg kell tanítani a gyerekekkel, beléjük kell vésni, hogy soha senkinek nincs joga ahhoz, hogy megszégyenítse őket. Ha ebben a szellemben nőnének fel a gyerekek, nem lenne szükség terapeutákra. „El tudom képzelni, hogy holnap megszületik egy generáció, amely már nem tudja, mi az a szégyen” – mondja Feldmár.
Amikor az embert bántják, az olyan, mintha a szégyenteljes pillanattól fogva az embert leszögeznék, odaszögeznék ehhez az élményhez. Attól a pillanattól fogva túlélésre játszik. A traumát otthagyja, megy előre, de a szeg, amikor bántották, ott fogja, ahol őt bántották. S hogyan lehet ezt a szeget kihúzni, a traumát feloldani? Vissza kell menni oda, ahol a trauma megesett, és valakinek a karjai közt újra át kell élni, el kell siratni, meg kell gyászolni akkori énünket. Szomorú, hogy amikor az embert bántják, a fájdalmat nincs kivel megosztani.
Forrás: nlcafe.hu CZVITKOVITS JUDIT
Fotó: Feldmár Intézet