Megfájdult a foga a hétfejű sárkánynak, ordított is kínjában, hogy ember, állat félve húzódott be otthonába, a biztos fedél alá. De még az érzékenyebb virágok is összébb húzták szirmaikat, ahogy ijesztő viharban szokták, mert ők se bírták hallgatni a sárkányüvöltést. Így ment ez már napok óta. Mivel a szörnyeteg kínja nem hagyott alább, senki se tudott aludni messze vidéken.
Ekkor a sárkány barlangjához legközelebb eső falu patkolókovácsa, aki mellesleg fogat is szokott húzni, elhatározta, hogy felkeresi a szörnyeteget. Ott lakott a sárkány a hegyek közt egy sziklabarlangban; könnyű volt odatalálni, nemcsak a veszett ordítás után, de a fenevad szokásához híven tüzet okádott, s ez messzire világlott. A kovács, aki erős, hosszú szekérláncot meg egy favödröt cipelt magával, a barlang közelébe érve merészen odakiáltott a sárkánynak.
- Megkövetem hétfejűségedet, hagyja abba a tűzokádást, mert én már csak hozzá vagyok szokva a füsthöz meg a lánghoz, de ez még nekem is sok! Azért jöttem, hogy segítsek kegyelmeden! - Megenyhült erre a szóra a sárkány, menten abbahagyta a szikrák szórását, ami a gyomrában lévő nagy kovakövektől származott. Az üvöltése is alábbhagyott, csak éppen nyöszörgött kínjában, de még ez is olyan zajjal járt, mintha fentről sziklakövek hullanának alá a mélységbe.
- Gyere ide, fiam, nézd meg a fogamat - mondta megszelídülten.
- Ha tudsz rá valami jó gyógyfüvet, meghálálom neked. De jaj lesz annak az egyetlen fejednek, ha nem tudsz segíteni rajtam! - A kovács bátran hozzáfogott a vizsgálathoz.
- Tessék kitátani a száját, de csak azt, amelyikben a fájós foga van - mondta, mert nem szívesen nézett volna bele hét olyan förtelmes sárkányszájba. A szörnyeteg megmutatta beteg fogát, amelyen akkora lyuk tátongott, hogy egy mókus jól ellakhatott volna benne.
- Itt már elkésett az orvosság - szólt a kovács -, ezt a fogat bizony ki kell húzni. Nem fog fájni, mert érzéstelenítéssel csinálom…- Megijedt szörnyen a sárkány a foghúzás szó hallatára, mert mi tagadás, félelmetes külseje ellenére, bizony gyáva volt eléggé. De mit volt mit tenni, beleegyezőleg bólintott mind a hét fejével.
- Csináld fiam, csináld, csak ne fájjon már tovább - nyöszörögte. A kovács apró, vérpiros paprikákat szedett elő a tarisznyájából. Tenyerében összemorzsolta őket, s a cseresznyepaprika-port beleszórta a vödörbe, amelyet előbb megmerített a közeli patakban. Akkor azután a téglavörös folyadékot beleöntötte a fájós fog odvába. Csípte, marta a méregerős paprikalé a sárkány ínyét, patakzott is a könny mind a tizennégy szeméből. De szívesen eltűrte, mert ez még mindig könnyebb érzés volt, mint a hasogató fogfájás. A kovács ezután a vasláncot az elzsongított fogra hurkolta. A lánc másik végét pedig egy tölgyfa törzsére kötötte, amely ott búslakodott a barlang bejárata mellett. Lombja már nem is volt a tölgynek, mind lepörkölte a láng, ami a sárkány torkából tört elő. Amikor ezzel is megvolt, a kovács buzdítóan rászólt a sárkányra.
- Most tessék megrángatni a fejét, akkor azután kijön a beteg fog! A szörnyeteg óvatosan rántott egyet-kettőt a fején, de ekkor újra beleállt a nyilallás a fogába, még jobban, mint addig. Üvöltve hagyta abba a próbálkozást, s veszett haragjában a kovácsnak akart esni, ez azonban akkorára már kint volt a barlangból. Biztos távolságból kiabált vissza csúfondárosan.
- Csak ne kímélje magát sárkányságod, egyszer fáj csak, azután megszabadul a kínjaitól! - A sárkány azonban nem mert nagyot rántani a fején, mert irtózott az újabb fájdalmaktól. Úgy pusztult el éhen láncra fűzve; s nagy lett a becsülete a bátor kovácsmesternek, aki megszabadította a vidéket a rettegett fenevadtól.
Móra Könyvkiadó, 1975.